Az első repülőgépes utam.
Apám kiküldetésben volt Indiában, és a család együtt utazott. No, és én is kimentem megszületni.
NOS, ÍGY ÉLTEM EDDIG…
Indiában születtem. Az M.S. a nevem mellett az indiai nevem: Manjot Sing. De mivel Magyarországon mindenkinek csak három neve lehet, így csonkán maradt az indiai identitásom: a hivatalos iratokban csak az első nevem került bejegyzésre.
A gibbonok voltak a gyengéim. A bal oldali képen Chicco látható, akivel néha körbesétáltuk a kertet. A jobb oldali képen Dodo ketrecében vagyunk (én vagyok a jobb oldali). A szubjektív valóságészlelés mélyfilozófiai dilemmáit itt, távoli rokonaink közelében tanulgattam – ugyanis nem mindig lehetett eldönteni, ki van a rács túloldalán…
Szakmai karrierem első fontos állomása a Budapesti Állat- és Növénykert volt, ahol a Majomházban dolgozhattam. Itt indultam el a törzsfejlődésem során. Amúgy erdész szerettem volna lenni. Az első szakmám is állattenyésztő. Mivel korábban – középiskolás korom vége felé – különböző tüntetésszervezésekben vettem részt a rendszerváltás előtt, nem vettek fel sem a tanár-, sem a tanítóképzőre.
Vágyott hivatásomban, erdészként is mindössze egy napig „dolgozhattam” Gödöllőn. Mint utóbb kiderült, itt volt az akkori pártállam vadásztársasága. Amikor leinfóztak, még aznap kirúgtak. Egy ideig ezért nem kaptam munkát, és anyám egy ismerőse révén helyezkedhettem el a Kertben. Akkoriban ez így ment…
A határőrvadász karrieremnek egy fegyveres elfogás vetett véget, ami akkor és ott nem tűnt viccesnek. Én akkor azonnal jeleztem, hogy köszönöm, nekem most ment el a kedvem a sorkatonaságból, de ez nem bizonyult meggyőző érvnek a kivizsgálást vezető belügyminisztériumi munkatársak számára. Volt pár nyomasztó napom akkoriban.
Miután leszereltem a határőrségtől, ahol lovas határvadász voltam, az üzleti életben kerestem szerencsét. Szakmai pályám meredeken emelkedhetett. Először üzletszerző voltam egy kiadónál, majd jutalékos ügynök egy reklámcégnél, pár hónap múlva ugyanott kiemelt üzletkötő, végül egy másik reklámügynökségnél értékesítési vezető.
Először itt élhettem át annak a mámorát és vonzerejét, milyen az, amikor az ember lényegesen többet kereshet, mint amennyire szüksége van. Sokak visszajelzése szerint nem is volt ez jó hatással rám. Akkor még nem tudtam, hogy a vagyoni helyzetünk nem a pazarló jólétünk tékozlásának eszköze.
A lehetőségeink – a pénzügyiek is – elsősorban felelősséget és feladatot rónak ránk, különösképpen azok felé, akiknek kevesebb jutott.
Táncevangélizáció… Egy kísérlet az Üzenet átadására a pilisvörösvári református gyülekezet tagjaival. No, persze, én voltam az ördög…
Üzleti pályámnak egy máig meghatározó spirituális élmény vetett véget. Egy Budapest közeli kis református gyülekezetben átélhettem valamit abból a csodából, amikor a menny és a föld egy pillanatra összeér, és az ember bizonyosságot szerezhet arról, hogy a transzcendens [a tapasztalhatón túli] mégis tapasztalható. Minden vallási háttér nélkül ekkor kezdtem el olvasni a Bibliát, és közeledni ahhoz a valósághoz, amely akkor még a valószerűtlenség határán lebegett számomra.
Így lettem tagja ennek a számomra olyan fontos kis közösségnek, s tanulhattam nagyon sokat annak lelkipásztorától és tagjaitól, amelyért a mai napig hálás vagyok. Ez a gyülekezet kért fel arra, hogy legyek főállású munkatársuk egy szenvedélybetegek gyógyulását támogató alapítványban.
Ennek az volt az ára, hogy fel kellett hagynom ígéretes üzleti karrieremmel és annak vonzó bevételi lehetőségeivel. De akkor és ott ez nem volt kérdés. Soha nem voltam szenvedélybeteg. Így nekem ezt a világot az alapoktól kellett tanulnom. De rengeteget köszönhetek ennek az időszaknak. Lassan kezdett kibontakozni egy új összefüggésrendszer: a nemkívánt függőségek világa.
Már akkor gyúrtam a glóriára. Teológuséveim alatt több évig vezethettem egy nagyszerű ifit a Szilágyi Dezső téren. A Názáret csoport igazán rendkívüli közösség volt.
Valójában soha nem akartam lelkipásztor lenni. Akkoriban vándorprédikátorságra adtam volna leginkább a fejem. De hamar rájöttem, hogy ez a szakma rég kihalt… Teológiára elsősorban azért mentem, hogy ógörögül, héberül és latinul megtanuljak, hogy jobban értsem az ősi tekercseket.
Teológuséveim alatt szervezhettem meg egy olyan ma is működő szervezetet Budapesten, amelynek – akkor még önkéntes – népes munkatársi köre a Moszkva tér környéki drogosok megszólítását, segítését tűzte ki célul. S bár a teológiáról kétszer is ki akartak rúgni az egyre nagyobbá váló misszió miatt, végül az mégis a református egyház hivatalos szervezetévé vált.
Ennek a folyamatnak a révén ismerkedhettem meg olyan neves szakemberekkel, akik a szakmában igazán komoly tekintélynek örvendtek akkor és ma is. Meghökkentő volt a velem szemben tanúsított nagyvonalúságuk, hogy ezek a szakmai idolok mindig szakítottak időt rám. Partnerként kezeltek, odafigyeltek a kérdéseimre. Pedig akkor még tapasztalatlan és zöldfülű voltam. Vagy éppen ezért…
Így történt, hogy több alkalommal kaphattam felkérést a nemzeti kábítószerügyi koordinációért felelős minisztériumból. Mivel el sem tudtam képzelni, mit kereshetnék én ott, csak később döntöttem úgy, hogy mégis kipróbálom magam ezen a területen. Vezető beosztásba kerültem, paradox módon vezettem jogi osztályt, amelyre ma is rácsodálkozom.
S bár még most sem állítom, hogy kiforrt közigazgatási szemlélettel rendelkeznék, az biztos, hogy nagyon sokat tanultam. Olyan időszakban dolgozhattam az államigazgatásban, amely szakmailag, a közjóért való erőfeszítések tekintetében és hangulatát illetően is kifejezetten vállalhatónak gondolok.
Tanulhattam addiktológiát, családterápiát, lett egy közigazgatási szakvizsgám, dolgoztam állandó szakértőként különböző háttérintézményeknél, szerveztem országos képzési rendszereket és kisebb tréningeket, voltam PHARE assessor – talán szovjet katona nem voltam csak. Ekkoriban jelent meg az első könyvem, és kezdhettem el tanítani az ELTÉ-n, ahol tizenhét évig állhattam a katedra másik oldalán. De több más egyetemen és főiskolán is kaphattam meghívást néhány szemeszter erejéig.
Idővel, hogy a felhalmozott tudásomat és kapcsolatrendszeremet kamatoztathassam, visszatértem az egyház világába, ám ezeket a tudásaimat leginkább az egyház keretein kívül tudtam csak mások javára fordítani. Mindez azonban nem okozott rossz érzést bennem. Inkább csak sajnáltam. Kreatív évek voltak ezek. Ekkor jelent meg a második könyvem, amely felkerült az egyetemi tankönyvek listájára, és számos önkéntes tevékenységbe állhattam bele. A kicsiny gyülekezetben, amely szolgálati területem volt, nagyszerű munkatársakra leltem.
Ebben az időszakban élhettem át életem talán második legfontosabb spirituális élményét. Isten odaállított az élet és halál mezsgyéjére… A kemo- és sugárterápia kétéves időszakában megmérettetett mindaz, amit addig mondtam, gondoltam, tanítottam az élet nagy kérdéseiről. A halál közelében nekem is lelassult az idő múlása, és ebben a minősített időszakban élesen különvált az értékes és a talmi, az igaz és a hazug, a szeretet és az érdek, a valódi és a hasonló.
Belenéztem a mélységbe, és megértettem, hogy az életem legszebb, legerkölcsösebb és legvallásosabb hazugságai – amelyekből sajnos nekem is volt nem kevés – nem tarthatók tovább. A halál közelsége persze széttúrta és újraírta az életem összes keretét. Hogy több időm maradjon, és helyrehozzuk a házasságunkat, pár hónapos elengedési rituálé után elbúcsúztam a gyülekezettől. Ám mégsem sikerült helyrehozni…
A halál árnyékában persze nem állt meg az élet. Elnyerhettem egy kutatói ösztöndíjat Chicagóban. Az Újvilágból nézve egy sor olyan összefüggést érthettem meg, ami addig nem volt világos. A leader-eimtől úgy búcsúztam: felismertem, hogy amíg Amerikában az ateizmus is keresztény alapokon működik, addig nálunk az egyházak is marxista módon kívánják elérni az áhított növekedést. Azt értettem meg, hogy a növekedésnek az a minősége, amit az intézményes egyházak szeretnének elérni, nem hozható összehangba a Szentírással.
Egyre nagyobb feszültséget jelentett számomra a pénz és hatalom látványos kibontakozása az egyház döntési folyamataiban. Ugyanígy hatottak rám azok a struktúrák is, amelyek megteremtették a visszaélésszerű és nemkívánt függőségi helyzeteket. Ennek számomra legrámaibb lenyomata a református lelkészek megdöbbentő számú befejezett öngyilkossága volt (csak az én évfolyamomból eddig hárman lettek öngyilkosok!), illetve az a közömbösség – olykor cinizmus – amely ezeket a tragédiákat kísérte az egyházi intézményrendszer hierarchiájának legaljától a legtetejéig.
Egyre tudatosabban kezdtem foglalkozni a megbetegítő intézményi rendszerekkel, illetve hogy a rejtett konfliktus- és kapcsolati zónák (pl. játszmák, manipulációk) hogyan gyűrik maguk alá és torzítják a legjobb szándékkal érkezőket is.
Jelenleg Kecskemét belvárosában van egy rendelőm. Az évtizedek alatt felhalmozott tudásaimat és rendszerszintű szemléletemet itt akarom azon emberek, családok javára fordítani, akik krízisbe, életvezetési elakadásokba sodródtak.
Mindig alázatra int az a megtisztelő esemény, amikor valaki megajándékoz a bizalmával, és kinyitja előttem élete valamely (általában megterhelő, fájdalmas vagy szégyennel elnehezített) élettörténetét. Itt dolgozom feleségemmel, aki pszichológus – szerintem az egyik legjobb a környéken – és valódi segítőtársam az élet minden területén.
Lányom, aki már felnőtt, elköltözött, fiam pedig, aki közgazdásznak készül, még velünk él, ha nem a budapesti albérletében van.
Amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, egy Facebook-os kezdeményezésem révén, e baráti kör segítségével két hét múlva tizenegynéhány járművel vittünk ki segélyszállítmányt Lvivbe. Elől ukrán kéklámpás felvezetéssel, hátul egy műszaki mentő tűzoltóautó biztosításával utazhattunk. Ez tette lehetővé, hogy az ellenőrző pontokon még a kijárási tilalom után is átmehessünk. A közel 400 millió forintos segélyszállítmányt – amelyben nagyértékű gyógyszer, fertőtlenítőszer is volt a megszokottak mellett – döntő többségében a civil lakosságnak sikerült eljuttatni a frontvonal mögé. Érkezésünk éjszakáján éppen bombázták a nagyváros, de mi annyira fáradtak voltunk, hogy átaludtuk a légvédelmi szirénát és a robbanások hangját. Vagy csak az oroszok voltak tekintettel ránk…
Hálás vagyok azért a kiterjedt baráti körért, amely meghatározó szerepet tölt be az életemben. Olyan kiváló emberek közé tartozónak mondhatom magam, akik az élet legkülönbözőbb területén élnek és tevékenykednek. De van egy közös fókuszunk, hogy a magunk ereje és lehetősége szerint egy kicsit jobbá tegyük a világot – és ha csak lehet, ezt minden hivalkodás vagy látványosság nélkül végezzük.
Ha nem is kimondottam, de reménykedve, ezzel a könyvvel titkolt szándékom az is, hogy növekedhessen az így gondolkodó emberek száma ebben az egyre sötétedő világban.