Ferenczi Zoltán könyvének a legtöbbször előforduló szava a spiritualitás. Gazdag jelentéstörténettel bíró, különösen terhelt szó. Azt hinnénk, hogy a szekularizáció korában már végképp a múlté. Pedig az ember spirituális lény, Lélekkel bír, szellemi igényei minden egyes korban lényegileg azonos szintűek. Lehetetlen Énnek lenni a Nem-Én érzékelése híján, emberségünk csak a tőlünk idegen Másik közvetlenségében élhető át. A transzcendens mindannyiunk számára napi tapasztalat. A vallásosság intézményes formái súlyos krízisen mennek keresztül, ez azonban nem kitűntetetten mai állapot, egykorú a kereszténység történetével. Hiszen a „tökéletes válságot” a Lélek kiáradása és a szent megtapasztalása idézi elő, nincs intézmény, amely ne omlana össze az Örökkévaló közelségétől. A megváltás nem a régmúlt eseménye, az isteni érintések most is lángba borítják a pusztában várakozó csipkebokrokat, és nem emésztik el őket. A válság valójában az összeomlott igazságbeszéd és összezavarodott jelentések krízise, de ez a hívő ember számára sohasem a kétségbeesés forrása. Sokkal inkább sürgető és fölemelő szellemi kihívás.
A szorongató isteni szeretet szülte meg ennek a kötetnek az egymással finoman és drámai erővel dialogizáló írásait. Az a bizalom, hogy a felelős gondolkodás felszálló légáramlatai magával ragadják az Olvasót, hiszen a bibliai kinyilatkoztatást az Idő tágasságában szemlélni önmagában is istenélmény. Mint a termik – a szerző kitűntetetten kedves metaforája! –, amely „nem látható, nem fogható meg, még csak egészen pontosan be sem azonosítható, nem tudjuk, hol vannak a határai, meddig terjed, merre halad. Mindössze érzékelhető, ha jelen van.” A levegőben lebegni transzcendens élmény, nem csak a látásunkat változtatja meg, a világot egyszerre testünk egészével érzékeljük, a létezés iránti bizalom váratlan ajándékaként. Ferenczi Zoltán könyve számít az olvasójára. Nem az arctalan fogyasztót, hanem a fölvetések szenvedélyes tovább gondolóját hívja meg elmélyült beszélgetésre. Egy szokatlan érzékenységről tanúskodó könyvet tart kezében az Olvasó. Nem egyetértésre, közös gondolkodásra szólít fel.
Visky András